MIRE JÓ EGY TÖRTÉNET? MENEDÉK ÉS KRITIKA ARUNDHATI ROY A FELHŐTLEN BOLDOGSÁG MINISZTÉRIUMA CÍMŰ REGÉNYÉBEN

Absztrakt

Tanulmányom fő állítása az, hogy Arundhati Roy A felhőtlen boldogság minisztériuma című regénye egy olyan történetkezelési módot hoz létre, amely nem merül ki sem a reprezentációban, sem a kritikában. Az első alatt azt értem, amikor a történeteket identitások termelésére és megerősítésére használjuk fel, míg a kritika alatt egy olyan szakértői álláspontot, amely azt feltételezi saját perspektívájáról, hogy személyes érintettség és tét nélkül képes lenne rálátni saját valóságára és annak konstrukcióira. Roy lényegében a kisajátító azonosságot és a kritikai megismerést spektrumszerűen ötvözi, ahol mindig az adott élethelyzet dönti el, hogy hogyan is használunk egy történetet. A befogadó és a történet viszonyában az azonosulás a befogadóra helyezi a hangsúlyt, és így a történet  menedékként és vígaszként értelmeződik, azonban mivel a tartalmi hitelesség itt háttérbe szorul, a történet sematikussá válhat és kiüresedhet. A kritikai befogadás pedig éppen a történet igazságára helyezi a hangsúlyt, és a befogadó igényei szorulnak háttérbe. A regényben ez a fajta használat leginkább olyan szövegekhez kapcsolódik, amelyek töredékesek, és amelyek éppen a felelősségvállaló alany hiányára mutatnak rá. Ezt a történethasználatot pedig Agamben The Use of Bodies című könyvében felvázolt használat (valamivel élni) fogalommal kapcsolom össze, amely túlmutat a birtoklás viszonyán és ugyancsak felülírja a szubjektum és objektum elhatárolódását.