A POSZTKRITIKAI ATTITŰD RELEVANCIÁJA. MEGSZÓLÍTOTTKÉNT OLVASNI W. H. AUDENT

Absztrakt

Vajon elképzelhető-e egy olyan szisztematikus és igényes gondolkodás, amely a műalkotások általi megszólítottságunkról ad számot? A kortárs irodalomkutatás ugyanis egyre kiforrottabb formában artikulálja azt az álláspontot, mely szerint a műalkotás rá-hatásába kerülést nem lehet maradéktalanul naiv bedőlésként elmarasztalni. Habár a kritikai ethosz kizárólagosságra törekvésének kontextusában úgy tűnik, az esztétikai domén csupán önnön kritikájaként – saját állításainak ontológiailag eredendőbb működésekre való visszabontása által – maradhat legitim szakterület, a posztkritikai irányzat egy másfajta kérdésfelvetést avat szakmailag releváns problémává: mit tesznek velünk a műalkotások? Erre az alapvetésre támaszkodva, amellett foglalok állást, hogy az artisztikus objektum φίλος-i megközelítése mint a műalkotást önnön létében érvényre juttató pozíció feleletet kínálhatna a humaniórák önlegitimációs és metodológiai krízisére. Érvelésem szerint a műalkotás megszólító erejéhez való felzárkózásban állhat az irodalomtudomány egyik új feladata. Teoretikus megállapításaim alátámasztásául egymás mellé helyezem W. H. Auden But I can’t című versének kétféle – kritikai és φίλος-i – olvasatát. Az előbbi identitáspolitikai premisszákra támaszkodik, az utóbbi viszont a költemény rá-ható magához intésére kíván reszponzív lenni.